|
Olimpia - II. rész
2004-09-30 
Az újkori kezdet
 Lépjünk ismét az idő kerekével, de most már a XIX. század végére. Egy ragyogó elméjű francia sportpedagógus Pierre de Couberten (1863-1937) összehívta a világ sportszerető és azért tenni kívánó szakembereit, és államférfiit 1894 júniusában a párizsi Sorbonn-ra, hogy kifejtse előttük dédelgetett álmát; újítsák fel az ó-görög olimpiai játékokat. Az ötletet a szakember olyan viharos lelkesedéssel fogadták, hogy két évvel később 1896-ban az első újkori olimpia óriási sikerrel megrendezésre került Athénban.
Pierre de Coubertin-t a Nemzetközi Olimpiai Szövetség első elnökének nevezik ki,(1894-1937) és hazájában, a játékok megszervezéséért, elismerésül, a főnemesek soraiba, bárói rangra emelték. Az első olimpia megrendezése azonban közel sem ment olyan egyszerűen, mint sem gondolnánk. Coubertin báró mikor első alkalommal elutazott Görögországba, hogy megtekintse az újkori játékok épülő létesítményeit, megdöbbenve tapasztalta, hogy ott még egy kapavágás sem történt-a görögök arra hivatkoztak, hogy a rendezésre és építésre nincs elegendő pénzük.
A rendezők szerencsétlensége ekkor, majdnem hazánk szerencséjét hozta meg az olimpiák rendezésének történetében (talán most a XXI. században ismét kapunk még egy esélyt.) Történt ugyanis, hogy ez idő tájt az olimpiai bizottság magyar tagja; Kemény Ferenc iskolaigazgató, (Neve örökre bevésve, mint alapító tagnak, az athéni stadion bejáratánál elhelyezett márványtáblán olvasható.) tudomására jutott, hogy a rendezők pénzhiányra hivatkozva, esetleg lemondanak a rendezés jogáról. A magyar bizottsági tag jó érzékkel, hivatkozva hazája ezredévi ünnepségsorozatára is, levélben felajánlotta Pierre de Couberti bárónak; miszerint Magyarország jó színhelye lehetne az első újkori olimpiának, amennyiben Athén visszalépne a rendezés jogától.
 A báró nem zárkózott el a magyar rendezés lehetőségétől- habár álmaiban a görög fővárost szemelte ki erre a célra- de kérte Kemény Ferencet, hogy a rendezési szándéknyilatkozatot a magyar kormány, hivatalosan is küldje meg a Nemzetközi Olimpiai Szövetség részére.
Képzeljük csak el, milyen világraszóló esemény részesei lehettünk volna, és a sporttörténelemben, milyen megtisztelő oldalon íródhatott volna be Magyarország neve, és milyen dicső rendezvénye lett volna az ezredévi ünnepségünk sorozatának, ha az újkori olimpia megnyitásának első színhelyéül Budapestet választják 1896-ban? Az, hogy ez nem így történt, nem Kemény Ferenc iskolaigazgatón, és nem Couberten báró jóindulatán múlott, hanem a magyar kormány hozzá „nem” állásán. Kemény elvitte a NOB elnökének levelét az akkori kultuszminisztériumba, melyre választ csak három hónap elmúltával kapott, de a sportot szerető emberek számár a válasz lesújtó volt.
Idézet a válaszlevélből:
„Bár a régi olimpiai játékoknak korszerű felelevenítését általában figyelemreméltó dolognak tartja a Miniszter Úr Őméltósága, mindazonáltal tekintve, a rendelkezésünkre álló szerényebb eszközöket, továbbá az idevágó tapasztalatok teljes hiányát, különösen pedig a hazai testi nevelésünknek még mindig jelentékeny emelésre szoruló színvonalát, nem látja az időt elérkezettnek arra, hogy e nemzetközi bajnokversenyekben a kezdeményező lépést Magyarország tegye meg.
Arról, hogy hazánk részvétele hivatalos intézkedéssel biztosítható-e az estben, ha ily verseny más államban tartanék meg, csak a verseny helyének, idejének és programjának végleges megállapítása után lehet nyilatkozni.”
Egy szóval az olimpia megrendezésére nem adtak pénzt, pedig az ünnepségsorozat finanszírozására, a bőven megszavazott összegből, talán erre is telt volna. Hiszen abban az időben nem volt olyan nagy létszámú nemzetközi szurkoló tábor, amivel számolni kellett volna, ha az akkori szállodai- és az őket kiszolgáló helyek még oly kevesek is voltak Budapesten. Hivatkoztak a tapasztalatok hiányára a rendezés terén. De hát másfélezer év kihagyása után senkinek sem lehetet tapasztalata, ahogy Athénnak sem volt.
A válasz felrója az edzett ifjúság hiányát. Ez szintén nem érv, mert alig két évtized múlva az I. Világháborúban százezrével küldik ki a magyar fiatalokat a legnehezebb frontokra, ahol kiválóan helytálltak, és nem rajtuk és a felkészültségükön múlott, hogy a háborút elvesztettük.
„Nem akarásnak nyögés a vége.” Jól mondja a népi bölcsesség. Görögország egy dúsgazdag mecénás (Averoff) segítségével végül is, mint tudjuk, megrendezte az első újkori olimpiát, ahol Magyarország nyolc versenyzője képviselte hazánk színeit.
Az eredményeink is rácáfoltak a kétkedőkre, mert Hajós Alfréd vezetésével, aki egyedül két aranyérmet nyert úszásban, még egy ezüst- és két bronzérmet is elhoztak versenyzőink.
Azóta hazánk - e kis torzójára szabdalt ország versenyzői, olimpiáról- olimpiára, a nemzeti öntudattól hajtva, küzdik ki az érmeket olyan sikeresen, hogy a nemzetek közötti éremversenyben az első tíz helyen belül végzünk, szinte minden alkalommal, Athén óta, nálunk nagyobb és népesebb nemzeteket megelőzve.
Amikor ezt a cikket írom, a mostani athéni olimpián, még csak egy aranyéremmel büszkélkedhetünk, de amire Önök olvasni fogják soraimat, tiszta szívből remélem, hogy az éremtáblázat előkelő helyét már ismét elfoglaljuk a világ sportot szerető nemzetek e csodálatos, nyári versenyén.
Napjainkban ismét ég az olimpiai láng és folytatódnak a nemes versengések, zajlik a paralimpia, ahol mozgásukban korlátozott embertársaink mérhetik össze erejüket a sport, szinte számukra minden adott területén. Büszkék lehetünk ismét, mert parasportolóink - szerény támogatottság mellett is - világraszóló sikerekkel dobogtatják meg nap, mint nap, minden magyar ember szívét. Köszönjük nektek Hölgyek és Urak.
Hajrá magyarok! Hajrá hazánk, Magyarország!Horváth Tamás
horvath.t@lakberendezes.hu
|
