|
Az otthon - II. rész
2005-12-05 
| Igenis az otthon, művészi lesz. Amit nem érünk el pénzzel, pótoljuk egyéniséggel, ötlettel, ügyességgel. A gyakorlati élet valóban azt mutatja, hogy művészetkedvelésünk jelentékeny része otthonunkhoz kapcsolódik.
Nem volt ez mindig így. A Tut-enkh-amon sírjának feltárásával meggazdagodott egyiptológia bevilágít ugyan a görög világ előtti művészi fényűzésbe s ezenközben az élen állók magánpompájába is, nagy általánosságban, azonban megingathatatlan marad a tétel, hogy az ókor művészete inkább az ember közéletét, mintsem magánéletét ragyogta be.
|
Egyterű, polgári lakás berendezése, mely igyekszik megfelelni egy korszerű otthon minden elvárásának |
Athénben éppúgy, mint Rómában kifejlődött a városépítés művészete; hatalmas terek, templomok és középületek adtak munkát építőművészeknek, szobrászoknak, festőknek és mindennemű iparművészeknek.
Az ókori ember - elsősorban természetesen a görög - mindenütt művészettel vette magát körül. És ha e kalokagalhon-nak (a szép és jó egyesített fogalmának) részleteit elemezni kell, az eredmény az, hogy a közéletben dominált a szépség, a magánéletben a kényelem.
Ettől az időtől messze szakadtunk. A művészetnek vannak ágai, amelyeken mai napig érezzük a görög hegemóniát. Ilyenek: az építészet bizonyos vonatkozásban s a szobrászat a maga egészében.
Az otthonalapítás, az emberi fészekrakás már a magunk „barbár” hagyományai szerint történik. Mások az életfeltételeink és mások az élettel szemben támasztott kívánalmaink, mint kétezer év előtt. Az otthonépítésben és otthonberendezésben már, csak a tudományos elmélet mutathat ki összefüggést a jelen és a régmúlt között, azonban mi magunk ezt az összefüggést nem érezzük.
Nagy a távolság, akárcsak az expresszvonat állomásai között, ahol e közökben kezdünk kikapcsolódni a való életből, viszont ha csendesebb tempóban megyünk végig az állomásokon, máris érzünk valamelyes közösséget, folytonosságot a régidővel.
A régi élet fennmaradt emlékei közül legtöbb varázst a bútor gyakorolja ránk, de már csak az a bútor, amely a középkor felénk eső határáig visz vissza bennünket. Az ennél régebbi bútort a közfelfogás már szívesen átengedi a régészetnek, a gyűjtőknek.
Ezek a bútorok ma, mint történeti vagy iparművészeti kincsek a múzeumok gyűjteményeibe kerülnek - esetleg magángyűjteményekbe - ahová azonban nemcsak az egyes bútordarabokat, hanem lehetőleg az egész szobát beállítják, a gondosan a kibontott padlóval, falburkolattal, ablakokkal együtt. Ezek az igazi régi bútorok.
A közbeszédben azonban régi bútor alatt az 1500-as éveknél nem régebbi. s az 1870-es éveknél nem fiatalabb bútort szoktuk érteni. A háború előtt még a Biedermeier bútornál álltunk meg, ma azonban már réginek számít az 50 -60 év előtti iparművészet terméke is.
A régi és modern bútor között az a különbség, ami a régi és modern ember között. A régi ember kinn mozgott a természetben, s amikor hazament, egységes, harmonikus életmódra beállított teste-lelke pihenni akart. Nem ért rá aprólékosságokkal bíbelődni. Ennek megfelelően a régi bútor elhatárolt típusokat tüntet fel a kínálata palettáján. Ezek határozott, sőt szigorú rendeltetéssel készültek.
A modern ember, ha csak a fülébe harsogó sporttömegpszichózis nem hajtja ki mozogni, megosztja életét az iroda, üzlet, étterem, és az otthon között, ahol a pihenés nagy, egységes, mély gyönyörűsége helyett inkább, kényelmeskedni akar. Talán ezt a két szót választhatjuk a régi és a modern otthon jellemzésére: a régi ember pihenni akart, míg a modern ember kényelemben akar élni.
Itt a forrása az összes különbségelvnek. Természetesen a régi és a modern világ határa élesen nem vonható meg. Hála Istennek, mai korunk is ismeri a természet és a szabad levegő gyönyöreit, viszont minden régi időben is voltak szobabolondok és levegőgyűlölők.
Az efféle régiek azonban inkább az aszketizmus (önsanyargatás) felé hajlottak, míg az efféle modernek viszont hangosak a panasztól, ha szobáik minden sarkában nem várja őket olyan több feladatra beprogramozható bőrfotel, amely megfelelő masszírozós vánkos rendszerrel simul gyenge derekukhoz.
A renaissance időkből, amikor a luxus már magas fokra hágott, ránk maradt interieur-ábrázolásokból látjuk, hogy a leggazdagabbak és legelőkelőbbek hajlékai inkább építészeti monumentalitásra törekedtek semmint zsúfoltságra. A középkori ülőbútorok meg éppenséggel egyszerűek voltak. A leggyakoribb típus a közönséges, sima, támla nélküli pad - más néven lóca - mely a fal mentében állott.
Amikor étkezésre került a sor, odaállították az asztal mellé. Ha vége volt az étkezésnek - amelynél, ha vendégek is voltak, igen soká szakadt vége - ottmaradt együtt a társaság, amint faluhelyen az még manapság is szokásos.
Nem mindennapi kényelemtárgy, hanem a többiek fölé való emelkedés jele volt egy architektónikusan megformált bútordarab: a trónus. Ilyen illette meg a fejedelmi személyeket és oligarchákat.
A világtörténelem humora a trónus egyenes leszármazottját, a karosszéket, eljuttatta minden polgári lakásba s bennünket egyszersmind arra is megtanított, hogy ez a modern polgári forma az embernek nemcsak több kényelmet, de több biztonságot is nyújt, mint az őse. Amiként azonban senkinek sincs csak egy őse, azonképpen a karosszéknek, gyakoribb nevén fotelnek is van más őse.
A fotel franciául fauteuil, régiesen, faudesteuit, a szó ugyanis német eredetű és a folden, másképpen falten igéből s a Stuhl szóból származik. Fauteuit, tehát betűről betűre annyi, mint Falle-Stuhl, azaz összehajtható szék.
Ezeket az összehajtható székeket idővel mind díszesebben készítették, annyira, hogy a koronázási szertartásokon is kezdték háttérbe szorítani az architektorikus trónusokat. V. Károly francia királynak már, olyan összehajtható, koronázó széke volt, amilyen csakhamar elkerült azokba a kastélyolyba is, ahol akkor a modern bútoripar vívmányaira súlyt fektettek.
Ez a széktípus fejleszthető volt. E fejlődés következtében megesett, vele az is, hogy az összecsukhatóságáról megfeledkeztek, akkor, amikor erre a gyakorlati tulajdonságára már nem volt szükség. Az efféle karosszék, kar- és támlarészét, viszont mind gondosabban kidolgozták, miközben szép csendesen megindult volt a csúszás mai kórunk igénye felé, amely egyik főkedvelője a kényelmes fotelnek. Az ilyen díszes karszékeket a régi magyar beszédben zsöllyének vagy setzel-széknek nevezték.
Karosszék első virágzása az olasz renaissance idejére esik. Nem így volt ez Franciaországban, a fauteuil hazájában, ahol a XVI. században még nagy megtiszteltetés számba ment, ha valakit ilyen bútordarabra ültettek, amelyet Voliere, a nagy francia drámaíró; „Begyeskedők” (Les precieuses indicules) című darabjában már a társalgás alkalmatosságának nevez. Igen, a társalgás, a finomult világ, a szalonélet kapja fel az új bútort; amelyen mindinkább elhatalmasodik a kárpitozás és párnázás. Horváth Tamás
horvath.t@lakberendezes.hu
Kapcsolódó cikk: Az otthon - III. rész
|
