|
A tányér
2007-07-20 
Közös tálból étkezés szokása napjainkban már főként csak táborozásoknál van divatban, de ahol asztal mellett esznek, ott már tányér is kerül. Ma már porciózva fogyasztjuk a falatokat és tányérból kanalazzuk a folyékonyabb ételeket is.
Már-már úgy tűnik, hogy tányérnak mindig kellett lennie, csakúgy, mint pohárnak, késnek, kanálnak. Pedig a tányér használata az edénykészítés történetének elég késői szakaszára esik. Az ősembernek legelőbb is merítő- és tárlóedényekre volt szüksége, hogy a forrásokból, folyókból vizet vehessen és vihessen. Aztán, amikor gyűjtögetni kezdte a szemes termékeket, virágnedveket, akkor ehhez alakított magának fából, bőrből és agyagból edényeket.
Évezredeken át folyt már a fazekasság, réges-régen létezett már magas fokú ötvös- és aranyművesség, a kínaiak már csodálatos porcelántárgyakat készítettek, kivirágzott az ókori művészet, de a tányér még mindig nem lett szükségleti tárgy, mert a legelőkelőbb házaknál is közös tálból ettek, legfeljebb az italokat fogyasztották külön-külön kancsókból, kupákból, serlegekből.
A tányér valamikor a X. század táján kezdi meg a pályafutását, mint néhány európai udvar ritkán használatos étkezési eszköze. Ekkor sem törékeny anyagból készült, hanem nemesfémből, aranyból, ezüstből.
Joggal vetődik fel a kérdés: hát a levest miből ették? Semmiből! Ugyanis elsősorban a kenyérfélék, a sültek voltak a fontosabb étkezési fogósak. A szegények az orozva fogott vadszárnyast vagy négylábút sütögették nyárson, parázson, a gazdagok pedig egész disznókat, szarvasokat, ökröket sütöttek egyben, s kanyarítottak belőle az övükön hordott késsel.
A tányérokra rá sem fért volna akkora húsadag, amely az akkor még sok fizikai munkát, mozgást végző emberek éhét csillapította. Hála Ugrinus úrnak, Kun László király tárnokmesterének, aki nagy alapossággal bonyolította le adásvételeit Kopasz Péterrel, az első magyar fogadóssal, megmaradtak a feljegyzések, amelyből némi képet alkothatunk ha nem is a X., de a XIII. századbeli étkezési szokásokról.
Ebből megtudhatjuk, hogy nemcsak a magánházaknál, hanem a fogadókban is az udvaron, nyílt tűzön, nyárson sütötték a déli és esti étkezési időkben az adagokra feldarabolt lábasjószágot, és ezt tálakon vitték a vendég elébe.
Ezek szerint hazánkban még a XIII. században sem volt ismeretes a tányér használata.
Galeotto Narzio, Mátyás király udvari életének krónikása már említi, hogy olaszhonban divatba jött a tányér, nem úgy mint a magyar király udvarában. De beszéljen ő maga, aki így ír le egy udvari ebédet:
'Magyarországon az a szokás, hogy négyszögletes asztaloknál étkeznek, amely még a régi rómaiaktól származik. Érdekes, hogy a magyarok mindent lében adnak fel és a mártások nagyon sokfélék. Szokásuk továbbá, hogy nem úgy mint nálunk, mindenki külön-külön, hanem valamennyien egy tálból esznek és a falatokat az ujjaikkal veszik ki a tálból.
Mindenki kezében egy darab kenyér van, arra emelik ki a kedvűkre való falatot. A magyarok nem osztják előre szét az ételt. Ezért van aztán, hogy alig találkozni olyannal, aki a rendkívül gazdagon terített asztalnál a kezét vagy ruháját a bepiszkolástól meg tudná őrizni, mert a sáfrányos mártás lecsepeg és bepiszkolja az embert.'
Ez a feljegyzés a XV. századból való. De lám, egy XVII. századi lakodalomról szóló terítési útmutató még mindig a következő instrukciót adja:
'Az csinált asztal körül szép fehér kenyerek legyenek hámozva, hogy a mártást felfogja...'
Mára a kulturált étkezés elemi eszköze a tányér, ami pedig mindössze, alig háromszáz éve honosodott meg Magyarországon. Viszont a herendi, zsolnai, hollóházi gyárainkban készült étkészleteink már a múlt század elején is nemzetközi rangot és hírnevet vívtak ki maguknak a világ szinte valamennyi kontinensén. Büszkék lehetünk iparművészeinkre és munkájukra. Horváth Tamás
horvath.t@lakberendezes.hu
|
